A Kebapos fiú


"Aznap" történt, hogy végleg elhagyta ezt az elátkozott "Földet", illetve a tér-idő kontinum egyik szegmensét, amelybe a sors kereke sorsolta. Na, de ne rohanjunk ennyire "előre" az "időben"... .

A napok ugyanúgy teltek el, csak az éjszakai és a nappali műszakok váltakozása jelentette számára azt a törést az időben, amiből gondolta, hogy nem egy ciklikusan ismétlődő idő csapdában leledzik valahol a végtelenben. A lényeg ugyanaz volt : Az érkező vendégeknek elkészíteni a kebapot a kért módon; a pénzt elfogadni, visszaadni és az utolsó kérdést feltenni : Adhatok még valamit? Nem egy komoly feladat, de a lehető legtökéletesebbre fejlesztette a kebapkészítési készségét. Nemcsoda, valamiben jónak kell érezned magad ahoz, hogy holnap is legyen kedved felkelni.
Az esti műszak elején járt, már sötétedett amikor gondolta, hogy kimegy az épület elé és rágyújt a jólmegszokott piros multira. Szerette az esti műszakot, mert tizenegy óra után maximum egy-két elvetemült fiatal tért be megenni pár kebapot, még mielött buliba mennének.
Ahogy a cigarettát szívta, elgondolkodott, hogy már milyen régóta nemképes szétválasztani a napokat egymástól. Különösebb dolga nincs, iskolába nem jár, csak egy állandó munkahelye van ami nem a legjobb, de legalább van... Ezen járt az esze amikor megpillantott két öltönyös embert az út túloldalán.
- Éjszaka, két középkorú férfi elég drága öltönyben miért várna buszra?
- Gondolta, amikor elnyomta a cigit és rápillantott az órájára. Pontosan éjfél volt. Az utolsó busz már tizenegy óra harminc perckor elment. Valami furcsa, de ismerős érzés csúszott fel a gerincén, hogy aztán szétterjedjen az egész testében. Még gyerekkorából derengett neki valami. Igen, ez a félelem, amit már régen érzett utoljára és most úgy támadta meg mint még soha azelött. Visszament az épületbe, ahol csak három árva asztal és a tűz elött forgó csirke és marha húsok várták. A jól megszokott környezet, elfeledtette vele az elöbb látott összefüggéstelen, ijesztő dolgokat. Egy darabig tett-vett, hogy teljen az idő, aztán akaratlanul is ellepték gondolatainak hullámai: 2000-et írtak, pár honapja betöltötte a tiznnyolcadik életévét. A függetlenség érzése felemelő volt számára. Boldognak érezte magát. Ezen, egy pillanatra elgondolkozott. Valóban boldog volt? Egy érzés volt a fejében, amire van szó? Tényleg egyetlen árva szóval kilehet fejezni egy olyan komplex dolgot, ami maximum idegi pályákon volna mérhető és a külvilág összes apró rezzenés befolyásolja? Szóval ezen járt a feje amikor elért odáig, hogy párhuzamot vonjon az akkori és a mostani énje között. Rájött, hogy a között, amit most érez és a között, amit akkor érzett, gyakorlatilag nincs különbség. Az érzései semlegessé váltak az idő sós, hullámzó tömegében. Mint egy becsapódó meteor, úgy érte a gondolat.
- Tehát egész idáig, öntudatlanul éltem? Becsaptam magam. Vagy ami még rosszabb, becsaptak.
- Észre sem vette, hogy miközben gondolkodott felkelt a székéből. Akkor, ott, abban a pillanatban elhagyatott volt. Nem voltak emlékei, érzései. Csak egy sablon valamit tudhatott a magáénak amibe viszont nem lehetett kapaszkodni, pedig nagy szüksége lett volna rá. Rájött valamire, de nem tudta, hogy mire és ha tudta is volna, nem lett volna képes vele mit kezdeni. A cigi; igen az kell most. Egy kis faág a zuhanás kellős közepén, ami ha nem is sokáig de legalább addig kitart amíg megpróbál kitalálni valamit. De mit?
Amint kilépett, a két öltönyös embert látta meg ismételten. Nem mozdultak, csak őt nézték. Három másodperc telhetett el, bár ez akkor mindegy volt, amíg farkasszemet néztek. Ismét a félelem, de már nem kellett keresgélnie az emlékek közt. Ő sem tudta megmagyarázni miért, de elkezdett rohanni a kihalt utcán lefele, mire a két férfi utána iramodott. Úgy futott, mintha lett volna hová mennie, a könnyei folytak, de csak rohant, ahogy tőle telt. Nem bírta tovább. A két ember utól érte őt az Árkád tetején. Ismét farkasszemet néztek, de már nem ugyanazzal az emberrel, megváltozott. Az elmúlt tíz percben értette meg a lényeget, hogy mit is akarnak.
Az egyik férfi csak annyit mondott:
- Készen állsz?
- Igen!
Hátat fordított és elkezdett szaladni. Átvetette magát a korláton, de mielött földet ért volna a teste eltűnt.
A két férfi a korlátnál állt és lefelé, majd egymásra néztek. Bólintottak elismerően, majd ők is köddé váltak "aznap" éjszaka.